Vannak emberek, akik sátrat vernek egy cipőbolt előtt, hogy elsőként juthassanak hozzá egy új modellhez. Van, aki több száz kilométert utazik azért, hogy láthasson egy zenészt élőben. Számomra mindkettő abszurd, egyes technológiák kapcsán viszont hajlamos vagyok hasonló rajongást érezni.

Ez a szlovén fejlesztésű eszköz többet érdemel hosszadalmas bullshitnél, bár az alkotók megtették a magukét azért, hogy bénácska marketinget tegyenek a termék mellé, szerintük azt a "felemelő" érzést szimbolizálja a lebegő korong, amit zenehallgatás közben érezhetünk. Ez fájt, de még ez sem von le a dolog értékéből.

Mágnesekkel működik, hasonló technológiáról van szó, mint amit a japán mágnesvonatok is használnak. Egy-két évvel ezelőtt már szembejött, akkor ha jól emlékszem még a közösségi finanszírozás kampánynál tartottak, hogy azóta mennyire lettek sikeresek, arról nem szól a fáma. 

Két héttel a rendelés után már hozzá is juthatunk ehhez a csodához, feltéve, hogy hajlandóak vagyunk két és fél ezer eurót fizetni érte. Nem tudom, hogy mekkora piaca lehet ennek, az viszont biztos, hogy jó sokan vannak még ma is, akik a bakelitre esküsznek, valóban különleges hangulatú "adathordozó" volt a maga idejében.

Évtizedek óta figyelem a magyar reklámszakma alkotásait: napfényes réten tüsszentő, szebb napokat látott férfi színész örömmel veszi át a papírkendőt szereplőtársától, bamba vigyorok, Perwollal mosvák. Az összkép tragikus, persze egy-egy üdítő kivétel mindig akadt. Most azonban a Cofidis új, YouTube pre-roll anyagaival megtört a kilencvenes évek óta húzódó rémálom.

Nem tudom, hogy melyik ügynökség dolgozik a hiteles cégnek, az viszont biztos, hogy emelem kalapom. A világ élvonalába illik mindkét videó, alapötlettel, fényképezéssel, mindennel együtt. Ez akkor is igaz, ha nem vált ki térdet csapkodó nevetést egyik sem, a lényeg nem ez, hanem a kreativitás, előkerült az itthon ritkán látható, misztikus ötlet jelensége.

Nem nehéz átlátni az alkotói gondolatmenetet, a feladat az, hogy egy "hihetetlenül" jó konstrukciót mutassunk be a közönségnek, tegyünk mellé egy másik, "hihetetlen" állítást, legyen belőle egy szerethető poén. A láthatatlan ember nekem jobban tetszik, mint az unikornis, bár mindkettő nagyon jól sikerült.

 

Végezetül álljon itt a Doritos egyik, még a Superbowl-t is megjárt anyaga, az otthoni nachos készítést népszerűsítő férfi sokadszorra is elrontja a receptet, valami egészen más lesz az eredmény. Érdemes megnézni, ez az a kreativitás, ötletesség amit célszerű lenne példaként kezelni. Reméljük, hogy a Cofidis anyag tényleg elhozza a "nekem bevált" típusú minősíthetetlen munkák végét.

 

 Néhány racionális érv a kreativitás alkalmazása mellett a reklámszakmában:

-lényegesen többen nézik meg, mintsem ha nem használnánk,

-beszélnek róla a szakmán belül és azon kívül is, ez tovább erősíti az első pontot,

-tiszteletet, szeretet vált ki, mind az ügynökség, mint az ügyfél irányába,

-még az is megtörténhet, hogy az anyag hatására megveszik a terméket, szolgáltatást, lásd az azonosulás pszichológiáját.

Ezek elég nyomós érvek, ráadásul a kreativitás könnyebb, mint hinnénk. Ha nekünk nincs, akkor alkalmazzunk valakit, akinek van, telis-tele a piac tehetséges fiatalokkal. Végezetül mint szinte mindig, most is szavazzunk!

Budapesten járt Ethan Gutmann, Nobel békedíjra jelölt amerikai oknyomozó újságíró, volt szerencsém találkozni és beszélgetni vele. A kínai szervkereskedelemhez kötődő munkája, a témáról hét év alatt született könyve került fókuszba. Az évtizedes múltra visszatekintő jelenség középpontjában egy meditációs csoport, a Fálun Gong üldöztetése áll. A kínai kormány régóta igyekszik bebörtönzésekkel, sokak tanúsága szerint munkatáborba zárásokkal ellehetetleníteni a létezésüket, Gutmann kutatásai szerint a szervkereskedelemnek is gyakran esnek áldozatul. A beszélgetésből kiderül, az sem kizárt, hogy népírtás van előkészületben. 

Az alábbiakban olvasható interjú és a hozzá tartozó videófelvételben elhangzottak nem állítások a blogger részéről, az anyag valóságtartalmáért, az esetleges valótlanságokért nem vállalok felelősséget. Nem cél Kínát, vagy a kínai kormányt és hadsereget rossz színben feltüntetni, a megszólaltatott újságíró kutatási eredményeinek, az abból született könyv összefoglalójáról van szó.

A Fálun Gong meditációs csoport 1992-es indulása után hamar népszerű lett Kínában, eleinte még a kormány támogatását is élvezte. Miután azonban elérte a 70-100 millióra becsült tagszámot, az akkor 65 millió taggal rendelkező párt egyre inkább potenciális veszélyforrásként tekintett rá, így elkezdtek lépéseket tenni a leépítésére. Ez a folyamat fajult egészen odáig, hogy akár munkatárborba is kerülhetnek a követők. 

A videó kapcsán végzett munkáért köszönet az SM Productions-nak.

Mielőtt újságírásról, oknyomozó újságírásról, Kínáról beszélnél, kérlek mondj magadról néhány szót, hol születtél, honnan jöttél?

Nem különösebben érdekes, Chicagoban születtem, 1958-ben, a szüleim pszichológusok voltak. A közép-nyugaton voltunk sokat, Vermont jelenti az igazi otthont számomra, a hegyek, vidéki ember vagyok. Sokat utaztunk gyerekkoromban a harmadik világban, ez is sokat segített később.

A szüleim munkája is nagy segítséget jelentett, hasonló szakma, mint az oknyomozó újságírás, őszinteségre van szükséged, látnod kell, hogy mi valódi és mi nem az. Az utazásaink miatt nem volt szokatlan számomra Kína sem, még ha az nem is igazán harmadik világ.

Ezek nagy hatással voltak rám, figyeltem az apámat, ahogy meghallgat embereket, láttam, hogyan kell türelmesnek lenni, láttam, hogy az emberek el akarják mondani az igazságot, ehhez néha sok időre van szükségük.

Sok sallangot mondhatnak, mire eljutnak a lényeghez, láttam, hogy neki meg van a türelme ehhez. Ez nagyon fontos volt a Fálun Gong interjúk során. Hallatlan, borzalmas élményeik voltak, sérültek voltak a szó sok értelmében. Sokszor mélyre kellett menni.

A vallás része volt a neveltetésednek?

Nem, nem igazán. De dolgoztam vallásos emberekkel, kényelmes számomra a társaságuk. Belőlem viszont hiányzik ez a gén.

Azért kérdezem a vallást, mert kell, hogy legyen valamilyen forrása az empátiádnak, annak, hogy segíteni akarsz a bajba jutottakon.

Ez részben az édesanyámtól jött, ő nagyon empatikus volt, nem volt mindig hatékony, de nagyon empatikus. Igazán törődött az emberekkel, ez fontos része volt a munkájának. Láttam néhány levelét a betegektől, hihetetlenek voltak, "köszönöm, hogy fényt hoztál az életembe", ilyen és ehhez hasonló leveleket kapott. Én pedig megtanultam mimikálni az empátiát, de ha sokáig eljátszol valamit, egy idő után valósággá válik.

Nem akartam a szervkereskedelemmel foglalkozni eredetileg, David Kilgour csinált már róla korábban egy tanulmányt. Engem az érdekelt, hogy a kínai állam és a Fálun Gong közötti konfliktusról írjak. Hihetetlen történetek voltak, a pokol kapujából visszajött emberekről. Egyre empatikusabb lettem az alanyokkal szemben, ez sokat segített abban, hogy megkapjam a valódi sztorit.

A kínaiak nagyon hozzá vannak szokva a propagandához, ha Kínából jön valaki, akkor "ellen-propagandával" szoktak próbálkozni, de ez nekem nem megy. Várnom kellett, szeretnem kellett az alanyokat inkább. Főleg, ha nagyon kemények voltak.

A munkatáborokat túlélő emberek nagyon kemények és szokatlanok. Egy nő jut eszembe, iszonyú kemény nő, küzdött az őrökkel, rájuk támadt, üvöltött velük. Ez odáig fajult, hogy az őrök papírmaszkot kezdtek hordni, hogy ne legyenek felismerhetőek, ennyire hatékony volt a munkája. Komoly zavart keltett a rendszerben.

El kellett jutni vele is oda, hogy magáról, az álmairól beszéljen. Itt találkozik a pszichológia és az oknyomozó újságírás. Az agyunk olyan, mint egy számítógép, sokszor mondjuk, hogy "alszom rá egyet". Az agy sorra veszi az összes lehetőséget, ő például jelölt volt szerv donációra, sokat vizsgálták, de nem tudta, hogy pontosan miért.

Az egyik álmából viszont megkapta a választ, azt álmodta, hogy az ágya körül álló orvosok köpenye alól húsdarabok esnek ki. Ennél tisztább képet nehéz elképzelni a szervkereskedelem kapcsán, olyan, mintha egy hollywoodi horrorból származna. A tudattalanja körbejárta a lehetőségeket, hogy miért vizsgálják az orvosok, erre az eredményre jutott. Rájött, hogy ez lehetséges, sőt, valószínű. Igaza volt, ha jobb egészségi állapotban lett volna, akkor valóban felhasználják szervdonorként. 

Mielőtt továbbmennénk a szervkereskedelem részleteibe, még egy személyes kérdés. Hogyan kezeled ezeket a történeteket? Elkerülhetetlen, legalábbis én azt gondolom, hogy ezek hassanak az emberre.

Hatnak rám, átlagos ember vagyok sok tekintetben. Sok, legalább negyvenöt embert interjúvoltunk meg a munkatáborból kijutottak közül, egy ponton túl csak annyit mondtam, hogy: "na, itt egy újabb", ekkor mondta az asszisztensem, hogy ideje megírni a könyvet. Mindkét irányba elmehet az ember, érzékenyebbé és érzéketlenebbé is válhat. 

Amikor nyilvánosan támadják a munkám, felvetik, hogy a Fálun Gong egy szekta, akkor elég kemény tudok lenni. Ugyanis részese lettem a közösségüknek, volt egy kis szobám az egyik lakhelyükön. Egy idő után nem kérdezték, hogy miért vagyok ott. Láttam, hogy sok belső konfliktusok van, sok a vita, nem értenek egyet bizonyos dolgokban. Van, aki elkezdi a maga útját járni.

Egy szektában ilyen nincs. Sok fals információt mondanak róluk, ilyenkor mérges tudok lenni. Például egy konferencián egy hölgy azt állította, hogy a követők egyszer bekerítettek, meg akartak támadni valakiket. Nem ezért voltak ott, hanem azért, mert ott kellett lenniük, oda rendelték őket.

Amikor valaki ilyesmit mond úgy, hogy én tudom, hogy 25 embert interjúztattam, akik ott voltak azon a napon, bajonettes katonák voltak a helyszínen, az utcán pedig kamerák azért, hogy arc alapján azonosítani tudják őket. Ilyenkor nehéz türtőztetnem magam. A könyvbe tényeket tettem, józan voltam, amikor írtam. Minden leírt szó mellett kiállok, pont ezért tartott sokáig, mire elkészült.

Beszéljünk a szervkereskedelem nagy egészéről, hogyan kezdődött, mennyire jól szervezett, van egy központi, irányító szerve? Kérlek mutasd be az egész működését.

Ezek nagyon jó kérdések, ezeken nagyon sokat gondolkodtam. A lehető legjobb választ mondom, amit csak adhatok. Nagyon sok információ hiányzik, nagyon sok a lyuk. Amennyire a kutatásomból, többnyire terepen végzett munkámból kiderül, a szervkereskedelem politikai foglyok felhasználásával a nyolcvanas évekre nyúlik vissza. Nem volt gyakori, de voltak esetek, főleg veséket szereztek így. Lelőttek embereket, felhasználták a veséiket. Nyolcvanhárom, nyolcvannégy környékéről van szó, ekkor már élő szervkinyerés történhetett.

Kérlek definiáld az élő szervkinyerést.

Az élő szervkinyerés viszonylag egyszerű, meglőnek valakit, ez az egyik módja, egy nem halálos lövést kap az áldozat. A mellkas bal oldalára lőnek, hogy ne találják el a szívet. Nem öli meg, de sokkos állapotba kerül, érzi a vágást, de túl gyenge ahhoz, hogy ellenálljon. Ez az egyik módja, ez nagyon kegyetlen.

A másik módja a droghasználat (az angolban a drog szó általános értelmű, nem csak kábítószert jelent, farmakológiai szerre is értelmezhető -szerk.), az nem cél, hogy teljesen kiüssék az alanyt. A teljes tudatvesztés nem jó, ennek az az oka, hogy a szervekre is hathatnak ezek a szerek, ez növeli a kilökődés esélyét a beültetéskor.

A lényeg az, hogy a recipiens ne lökje ki a szervet. Egyeznie kell a vércsoportnak és szövettípusnak, egyebeknek, de emellett nagyon fontos, hogy "friss" legyen a szerv. A vágott virágot is víz alá tesszük, hogy friss maradjon. Kapcsolatban kell maradnia az élettel, amennyire csak lehet.

A lehető leggyorsabban kell dolgozni, kivenni a szervet és beültetni. Ideális, előnyös az, hogy nem használnak teljes altatást a beültetés szempontjából. Eleinte ez sokaknak valószerűtlennek tűnt, de egyáltalán nem az. Sőt, tudományos kutatások is vannak, amik igazolják az állításokat. Kína valószínűleg legnépszerűbb rendőrtisztje is egy központot vezetett ahol szervkereskedelmet végeztek. Még ki is tüntették azért, mert kidolgozott egy halálos injekciót, ami nem teszi tönkre a szerveket. 

Kína méreteiből adódóan komoly logisztikára van szükség, ezért felmerül, hogy hogyan szervezik az egészet?

Egy 1997-es felkelést kell említeni, ehhez kötődnek az első élő szervkinyerések, amikről tudunk. Magas rangú párttagok tudtával, jóváhagyásával. Tehát már a kezdetektől be van kötve a pártba a folyamat. Ekkor hat áldozat volt, aztán újabb hat. Ezt egy orvostól tudjuk, aki a vérvizsgálatokat végezte, Európában él, Kínában családja van, így nem valószínű, hogy előáll a történetével, de még az is lehet, hogy egyszer megszólal.

A lényeg az, hogy a kezdetektől egy speciális programról van szó, a kommunista párt tudtával. Később a Fálun Gong kapcsán változott a folyamat, új forrás jelent meg. A kétezres évek elejére már Fálun Gong tagok jelennek meg, óriási számokról van szó, milliós számban vannak jelen a társadalomban, hatnak a rendszerre. Ekkor kezdődik az, hogy a tagokat vérvizsgálatoknak vetik alá.

Sőt, nem csak vérvizsgálatokat, egy sor egyéb tesztet is végeznek, nyilvánvaló cél a szervkereskedelem. Bármi, amit el tudnak adni, például szaruhártya. A szaruhártya egy szövet, nem egy szerv, de eladható. Klasszikus példa ebből az időszakból, hogy hosszasan vizsgálja nők szemét az orvos, de a látásélesség nem érdekli, az nem fontos, csak maga a szövet.

Persze érdekes számukra a vese, a máj, később a szív is. Ezek a vizsgálatok úgy vannak beállítva, mintha rutinszerű orvosi ellenőrzések, szűrések lennének. A kormány ideges volt a folyamat miatt, ezt jól szemlélteti, hogy Fálun Gong tagokat, például nőket fegyveres őr kísért egy-egy vizsgáltra. Ez hihetetlen, teljesen nyilvánvaló, hogy nem ragadja meg a szikét, hogy mindent összevagdosson, ezt ők is tudták.

Miért kell fegyveres őr egy Fálun Gong nő mellé? Valójában azért, mert tudták, hogy borzalmas amit tesznek, azt akarták, hogy minden rendben menjen. Nem tudjuk a rendszer működésének pontos részleteit. Azt viszont tudjuk, hogy ezek a vizsgálatok nagy számban kezdtek megjelenni 2000-2001 végén, emellett látható egy emelkedés a máj és vesetranszplantációk számában. Különösen a máj érdekes, hiszen élhetsz egyetlen vesével, de máj nélkül nem, így tudjuk, hogy ezeket az embereket rendelésre ölték meg. 

Hogy néz ki a vásárlói oldal?

Térjünk még vissza a rendszerhez egy kicsit. Van egy elképzelés, miszerint van valahol egy dokumentum, ami a "végső megoldást" írja le, hasonló a holokauszt kapcsán készült anyaghoz. Én nem hiszem, hogy ez létezik, de lehet, hogy Pekingben valahol van ilyen. Nem hiszem, hogy megtaláljuk, ha létezik egyáltalán.

Kína más, mint a náci Németország, sokkal inkább kapitalista rendszer, furcsa módon nem olyan szorosan ellenőrzött, irányított. Főként katonai kórházakban végzik a vizsgálatokat, ők kezdték el irtani a Fálun Gong tagokat. Ezekből terjedt a civil kórházakba az eljárás, ezzel egy időben terjedt a szervforrások felkutatása is, elsősorban Tibetből.

Buszokkal vittek tibeti buddhistákat, 15 órás úttal jutottak el egy kórházba, modern körülmények között végeztek vérvizsgálatokat. Pontosan ugyanazokat a teszteket írták le a Fálun Gong tagok. A kutatásunknak ez fontos része volt, egyre-másra jelentek meg különböző területeken és népcsoportok kapcsán ugyanazok a vizsgálatok.

A munkatáborokban csak a Fálun Gong és a Keleti villám nevű csoport tagjain végeztek vizsgálatokat. Akkor válik igazán nagy üzletté az egész, amikor elkezdik bevonni a civil kórházakat is. Visszatérve, fontos, hogy van egy ilyen dokumentum valahol? Nem tudom, szerintem ez azoknak fontos, akik ezt az egészet egyetlen emberre akarják kenni.

Nem hiszem, hogy ez így van, a kommunista párt sokkal inkább olyan, mint egy kultúra. Nagyon gyakori a közös gondolkodás a döntéshozatalban. Lehet, hogy voltak, akik erősebben nyomták a szervkereskedelem elképzelését, lehet, hogy voltak olyanok, akik tartózkodtak.

Tehát ha jól értem, úgy tűnik, hogy a szervkereskedelem összefügg egy lehetséges népírtással?

Az emberek egy sablonba akarják tenni az egészet. Olyannak akarják látni, mint a holokauszt, de lehet, hogy nem olyan. Vagy olyannak akarják látni, mint a spanyol inkvizíció, vannak vonásai, amik hasonlítanak rá. Egy Fálun Gong tag megúszhatta, ha elárulta a barátait, hang, videófelvételen elmondta, hogy szereti a kommunista pártot és nem foglalkozik többet azzal a borzalmas szektával.

Hasonlóan ahhoz, ahogy egy zsidót kereszténnyé tettek anno. De vannak eltérések. Van egy kapitalista vetülete, évi 8-10 milliárd dollárra becsüljük a szervkereskedelmet. Ennek nehéz ellenállni, ha vannak szervturisták külföldről, ők tízszer annyit fizetnek, mint egy kínai. Nagy a belső piac is, de ha van például egy japán, ők akár egy, vagy akár másfél milliót is fizetnek egy szervért. Nem szeretnek egyezkedni, ezt ki is használják a kínaiak. 

Egy japánnak lehet akár egymillió is egy szerv. A nácik is próbáltak hasznot húzni az áldozataikból, szappan és lámpaernyőkészítés, ezekről hallhattunk, ezek nem túl profitábilisak. Kihúzták az aranyfogakat, persze, megtették. De nem volt különösebb értéke az áldozatoknak. Ez ma már nincs így. Egy átlagos, egészséges ember, olyasvalaki, mint például te, nagyjából 300 000 dollárt ér. Vagy akár 300 000 eurót, ha egy egészséges emberről van szó és jól csinálják az egészet.

Egészséges, viszonylag fiatal, egy tüdő érhet például 80 000 eurót, könnyedén. Ezt is figyelembe kell venni. Sosem próbáltam meg leegyszerűsíteni ezt a folyamatot, senkinek, nem ezért írtam hét évig egy könyvet. Ez nem egyszerű. Én úgy látom, hogy organikusan nőtt az egész. Organikusan, de rendszerszintű problémák is közrejátszottak a pártban.

Próbálom megmagyarázni a könyvben, hogy miért kezdték el üldözni a Fálun Gong-ot úgy, ahogy teszik. Számora ez egy fontos kérdés. A válaszom pedig idővel állandóan változik.

Tehát nehéz megmondani, hogy üzletről, vagy szocio-gadasági problémák megoldásáról van szó?

Mindkettő lehet igaz. Ez a probléma, van egy tendencia, mindketten intelligens emberek vagyunk, tudjuk, hogy egyszerre több dolog is hatással lehet ránk. Vagy, hogy egy csapással két legyet is agyonüthetünk. Egyrészt megszabadulnak az állam egyik ellenségétől, másrészt óriási üzletet csinálnak.

A kérdés az, hogy ez központilag irányított? Igen, központilag jóváhagyott, kevésbé központilag irányított. A legmagasabb szinten tudják, hogy ez zajlik, efelől nincs semmi kétség.

Tudnál adni egy bontást a vásárlói oldalról?

Ez sosem volt fókusza a munkánknak, születtek remek anyagok ebben a témában. Nem a szervturizmus volt a kutatásunk témája. Mások csináltak interjúkat erről. A turisták távol vannak tartva a folyamattól. Nem tudják, hogy honnan származnak a szervek. Én például Birminghamban csináltam egy interjút valakivel, aki egy kínai katonai kórházban kapott új vesét.

Kérdeztem, hogy honnan származik a vese, azt mondta, hogy nem tudja. Kérdeztem, hogy miért nem kérdezte meg, azt mondta, hogy azért, mert ha megtette volna, akkor egyből ajtót mutatnak neki. Ezt is figyelembe kell vennünk, távol vannak tartva a folyamattól, nem tudnak szinte semmit.

A szervturizmus után menni nevetséges. Például volt egy újságíró, aki a dark web tanulmányozásával foglalkozott, vagy például "bekötötték a szemem és elvittek valahova" Egyiptomban, ahol új szervet kaptam. Ez remek és izgalmas, biztos izgalmas burkát is felvenni, ha Afganisztánban vagy. De az igazság az, hogy ez nem egy rejtett dolog. 

A szerv brókert úgy hívják, hogy Google. Csak beírod, hogy kell egy vese, vagy egy máj. Az első húsz találaton belül találsz egy fórumot, onnan eljutsz egy kínai kórházhoz. 

Említetted a "donációt", ez borzalmas, de a recipiens kapcsán a beültetést profi módon végzik?

Erről nem tudok igazán sokat, van, aki szerint nem, van, aki szerint igen. A mi tudomásunk szerint legalább hatvanezer transzplantációt végeznek évente, több tapasztalatuk van, mint bárki másnak. Ráadásul új módszerekkel is kísérleteznek. Garantálnak egy élő donort, ha valaki nagyon kétségbe van esve, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy érdemes Kínába mennie.

A probléma a lelkiismereti dilemma. Az, hogy valószínűleg egy ártatlan ember hal meg emiatt. Nem bűnözőkről van szó, nem gyilkosokról, akik például megöltek egy családot, majd visszamentek és megölték a babát is. Például egy nőről van szó, például egy terhes nőről, aki az utcán osztogatott egy szórólapot.

Vagy egy muszlimról, vagy egy tibeti szerzetesről. Ez egy emberi jogi katesztrófa. Nagyjából pár százezer Fálun Gong esett áldozatul, a tibetiekről és másokról nem tudok számokat, valószínűleg jóval kevesebb. A lényeg az, hogy nem láttunk a holokauszt óta ilyen orvosi korrupciót, visszaélést. Ilyen méretekben ez borzalmas. A gonosz új formája a világban. 

A kommunista párttal bármit is kezdeni lehetetlen, de a nyugati országok kormányai is tehetetlenek? A bűnüldöző szervek azt szokták mondani, hogy ha az eladói oldalt nem tudod megállítani, akkor kezdj valamit a vásárlókkal.

Ebben van némi igazság, de van a kínaiaknál elég pénz ahhoz, hogy ez tovább menjen. Akkor is, ha tízszer kevesebbet fizetnek, megéri, legfeljebb a volument növelik. Kína szabályozott is a Bloody harvest című könyv megjelenése után, azt mondták, hogy tiltani fogják a szervturizmust. Persze ez nem igaz, rengeteg jelentés cáfolja.

Etikai kérdésként persze, minden államnak kellene kezdenie ezzel valamit. Izrael, majd Olaszország, Tajvan, végül Spanyolország lépett is. Mindegyiküknek volt veszítenivalója Kínával szemben, mégis meglépték, nem lettek komoly következményei. 

Mit csinált Izrael?

Izraelben volt egy rendszer, ami támogatta a Kínába irányuló szervturizmust, egy orvos felszólalt ellene. A szülei a koncentrációs táborban haltak meg, rámutatott, hogy tarthatatlan, hogy specifikus napon, meghatározott órában várnak Kínában egy-egy szervturistát. Ezt mégis hogy csinálják? Megszerveznek egy autóbalesetet? Elképesztő.

Elkezdte megkérdőjelezni a rendszert, az én könyvemet is olvasta. Elérte, hogy az egészségügyi rendszer ne támogassa a szervturizmust Kínába. Izrael kis ország, sikeres lett a lépés, azóta egy ember sem ment Kínába ezzel a céllal. Volt vesztenivalójuk, a szoftveripar ott óriási, Kína fontos partner.

Tajvan teljesen más történet, törvényt hoztak, miszerint az orvosok nem segíthetnek senkinek abban, hogy Kínába menjen szervturistaként. Börtönnel fenyegették az orvosokat, sikerült, visszaszorították a folyamatot. Persze biztosan vannak, akik átcsúsznak a rendszeren. A könyvem a helyi választási kampányban is szerepet kapott, sokat hivatkoztak rá. 

Min dolgozol most?

Szeretném abbahagyni a szervkereskedelem témát. Peking viszont még mindig csinálja ezt az egészet. Habár szeretnék mást is csinálni most, hogy öregszem, de lehet, hogy nem fogok. 17 millió embert vizsgáltak az elmúlt 4-5 hónapban, vér és egyéb vizsgálatok. Illetve új krematóriumokat építenek, ötven biztonsági őrt keresnek most. Valami nagyon nem stimmel. 

Említetted az interjú előtt, hogy egy átlagos krematóriumhoz 2-3 őrre van szükség.

Igen, ehhez képest itt ötvenet keresnek. Szóval igen, a folyamat fejlődik.

Még egy kérdés, mi a vesztenivalójuk? Mindenkinek van vesztenivalója, mitől fél a párt?

Ez egy nagyon jó kérdés, ez a központi kérdés, ami megmagyarázza, hogy miért csinálom még ezt. Nem szeretem azokat a véleményeket, amik szerint a kínai kormány ilyen meg olyan gonosz. Kínát sem szeretem úgy definiálni, hogy jó vagy rossz. Ez nem az én dolgom.

Nézd meg a tényeket, döntsd el magad. Ha a tetteket nézed, azt látod, hogy kirajzolódik egy mintázat, amit korábban is láttunk már. Ez nem olyan, mint a holokauszt. Amikor Sztálin a tehetős gazdák ellen fordult Ukrajnában, az volt a célja, hogy mindet megölje? Valószínűleg nem.

De ahogy ment az idő, egyre többet öltek meg, el kellett tüntetni a nyomokat. Ez vezetett el a tömeges éhinséghez, a mészárláshoz. A probléma felszámolásához kiirtod az embereket. Ha én egy sebész lennék Kínában, aki részt vesz ebben, nem tudnék nyugodtan aludni. Engem is megölhetnek. 

A Fálun Gong szerintem nem érdekli az elnököt, lehet, hogy még ki is próbálta a meditációt és tetszett neki. Az érdekli, hogy ne legyen probléma. Biztosnak kell lennie, hogy nem kerül elő a probléma. Erre megoldás, ha eltüntetik őket.

A mai világ annyi gazdasági összefonódásból áll, bizonyára van vesztenivalójuk.

Hol a vesztenivaló? Nézd meg, 3-4 ország tiltja a szervturizmust. Racionálisan egyetértek a kérdéseddel. Kína gazdasági sikerének kulcsa nem a szervkereskedelem. Sokkal inkább a gyógyszeripar, mindenük megvan, gyógyszereket hozhatnak létre, zseniális tudósaik vannak és így tovább. De nem tudják elengedni ezt a problémát. A probléma megoldásához viszont ki kell irtaniukat ezeket az embereket.

A szervkereskedelem már megfertőzte a világot. A transzplantációs szakma elmegy Kínába, majd szép dolgokat mondanak róluk, de egy helyi orvos azt mondja, hogy álljunk már meg, én mást hallottam. De nem megkérdőjelezhető forrásokból, hanem a New York Times-ból.

Ez a nagy változás, 2016-ban kezdődött. Lenyűgöző volt a fordulópontot látni, a közmegítélés átbillent. A kínaiak meg vannak ragadva a marxista felfogással, miszerint ki kell irtaniuk a problémákat. Ugyanakkor sok idealista fiatal orvosuk is van. Ez a harc Kína lelkéért folyik.

Nem mehetsz előre anélkül, hogy feldolgoznád a múltat. Még akkor sem, ha holnap befejezik az egészet. El kell fogadniuk, amit tettek. Szembe kell nézniük az eltüntek hozzátartozóival. Nem velem, a családokkal. Nem a Fálun Gong-al. Semmiképpen sem a transzplantációs szakmával. A családokon van a hangsúly. Most még félnek beszélni velem, vagy bárkivel. Amikor ez megváltozik, akkor jutunk el valahova.

A bevándorlás kérdésköre nyilvánvalóan egyszerre valós és politikai célok mentén felfújt jelenség, probléma. A fejeinkben viszont ahogy az lenni szokott jó nagy a káosz a vonatkozó fogalmak kapcsán, így a rám jellemző arroganciával elhatároztam, hogy rendet teszek.

Persze némi önreflexióval még én is rendelkezem, a mai posztot vitaindítónak szánom, nem cél megmondani a "tutit", ha erre jársz és a koponyádon belül nem csupán egy sejthalmazt sejtesz, akkor kérlek tisztelj meg azzal, hogy elmondod a véleményed.

A definíciókkal kezdjük, fontos hangsúlyozni, hogy szubjektív véleményről van szó, ez még mindig egy blog. Ha pontosítanád a fogalmakat, netán továbbiakkal egészítenéd ki a listát, ne légy szégyellős. 

Expat

Itthon kevéssé ismert fogalom, a nyugati világban azonban régóta elterjedt. Olyan személyt jelöl, aki hosszabb, rövidebb ideig egy másik országban, nem a szülőhazájában él, a tartózkodásának határozott célja az, hogy a választott szakmájában munkát végezzen.

Nehezen meghatározható az időtartam, általában legalább 6, legfeljebb 36 hónapot tölt el egy idegen országban, ez a gyakorlatban lehet akár öt év is. Ez idő alatt teljesen legális körülmények között vállal munkát, munkáltatója a szükséges járulékokat megfizeti utána. Célja lehet szakmai tapasztalatszerzés, a magasabb bérezés elérése, a választott ország és annak kultúrájának megismerése.

Miután megbízatása, munkaszerződése letelik, hazatér, vagy egy harmadik országban vállal munkát. 

Bevándorló - migráns

A bevándorló azzal a céllal érkezik egy adott országba, hogy tartósan ott éljen. Érkezése független lehet attól, hogy mielőtt elindult, megszervezte-e a munkavállalását, elhelyezkedését, extrém esetben akár még lakhatásáról sem gondoskodott.

Egy bevándorló akár komoly karriert is befuthat választott új hazájában, a másik véglet az, hogy teherként él az adott szociális ellátórendszeren. Az érkezése lehet teljességgel legális, szervezett, jól megtervezett és teljesen esetleges, rögtönzött, törvénytelen is. A migráns szó ma egész egyszerűen a bevándorló szinonimája.

Fontos hozzátenni, hogy a migráns szó definíciójának tökéletesen megfelelnek azok, akik az EU-n belül indulnak el egyik országból a másikba. Bizony, egy Angliában élő magyar tökéletes példája a migrációnak.

Menekült

A legkönnyebben meghatározható fogalom, a menekült azért kel útra, mert útra kell kelnie, gazdasági, politikai vagy egyéb okból. Tipikusan egy fegyveres konfliktus van a háttérben, egész egyszerűen ha nem megy el, azzal veszélyezteti a saját és a családja életét.

A menekült általában nem rendelkezik határozott elképzelésekkel arról, hogy pontosan mit fog csinálni a célországban, miből fog megélni, hol fog lakni. A jó sorsban és az emberségben bízik, reméli, hogy élhető körülmények közé érkezik, boldogulni fog. Legfőképp pedig azt reméli, hogy nem kell visszatérnie oda, ahonnan elindult, legalábbis addig nem, míg az adott probléma meg nem oldódik. 

Akkor ennyi az egész?

A kapcsolódó jelenségek hosszasan részletezhetőek, jó kérdés például, hogy ha valaki Sopronban él, reggelente átmegy Ausztriába dolgozni, a nap végén pedig hazatér, akkor ő pontosan melyik fogalmat meríti ki. Expat nem lehet, hiszen nem él Ausztriában, csupán munkát vállal ott. Bevándorló sem lehet, hiszen nem célja, hogy az idegen országban éljen. Menekültként sem definiálható, önként él ott, ahol született, nem célja távozni.

Minden bizonnyal a vendégmunkás fogalma illik rá, de ugyanezt a kifejezést használjuk például a Spanyolországban dolgozó több millió románra is, márpedig ők több havonta, netán néhány évente térnek csak haza néhány napra, hétre. 

Nem minden fogalom kristálytiszta és nem minden eset egyértelmű.

Én úgy gondolom, hogy a 2015-ben "robbant" jelenség vegyes céllal útra kelő embertömeget mutat. Kétségtelen, hogy a szíriai és egyéb konfliktusok, a túlzás nélküli földi pokol volt az egyik meghatározó hajtóerő. A felénk érkező emberek egy része minden bizonnyal tipikus menekült.

Hogy mekkora része, az óriási kérdés. 

A szó szerint a halál, vagy valami még rosszabb, az emberi kegyetlenség elől menekülő nők, férfiak, gyerekek mellett számomra egyértelműen érkeztek olyanok, akik csupán jobb életet akarnak a családjuknak és maguknak. Itt van a kutya elásva, úgy gondolom, hogy a "jobb élet" a titok nyitja.

Mit jelent az, hogy jobb élet?

Én például 1983, a születésem éve óta élek Magyarországon, alig pár kilométerre attól a szobától, ahol megláttam a napvilágot. Kétségtelen, hogy összehasonlíthatatlanul jobban élek a nehezen körülhatárolható hazai középosztály tagjaként, mint például egy szudáni. Naponta annyiszor eszem, ahányszor csak akarok, bármikor a rendelkezésemre áll tiszta ivóvíz, kényelmes lakás, adott a biztonság. 

Kerültem már nehéz anyagi helyzetbe nem egyszer, nem kétszer, de ki kell mondanunk, királyként élek sok embertársunkhoz képest. Emellett az is tény, hogy egy svédhez képest kifejezetten alacsony életszínvonalon élek, nem természetes és magától értetődő, hogy legyen autóm, külföldre utazhassak szinte bármikor, medencét csak akkor látok, ha kifizetek egy méregdrága fürdőbelépőt.

Akarok-e úgy élni, mint egy svéd vagy egy osztrák? Természetesen igen, de nem azért, mert arra vágyom, hogy háromévente az új autó vásárlás kapcsán a szín kiválasztása legyen a legnagyobb problémám. Azért, mert kellemesnek ítélem kívülről nézve azt az életet, amiben a létminimum, netán a szegénység nem száz méterre, hanem kilométerekre van tőlem az anyagi helyzetek skáláján.

Emellett tény és való, sehol sincs kolbászból a kerítés, mégis vannak érzékelhető különbségek egyes országok között abban, hogy mi természetes és mi viszonylag nehezen elérhető az emberek számára.

Akkor miért nem kelek útra, miért nem használom ki a tehetségem, tapasztalatom és tudásom arra, hogy új életet kezdjek nyugaton? Egyrészt azért, mert a lustaság hatalmát nem lehet túlbecsülni, másrészt azért, mert úgy gondolom, hogy ott kell élnem, ahol születtem. Hacsak nem válok valamilyen oknál fogva menekültté.

A "menekültválság" tragikomikus jelensége az, amikor az Angliában élő MIGRÁNS magyarok háborognak a hazánkba érkező migránsokat látva. Ezzel természetesen nem kívánok ítélkezni, aki úgy gondolja, hogy ő márpedig Angliában szeretne dolgozni, tegye, ha például orvos lennék, jó eséllyel én sem maradnék itt. De vegyük észre, hogy nem szép dolog páros lábbal beleszállni azokba, akik pontosan ugyanazt csinálják, mint mi.

Senkit sem hibáztathatunk azért, mert jobban akar élni, mégis el kell(ene) fogadnunk az élet egyik, sokaknak sanyarú igazságát: ahol ledobott a gólya, ott kell élned, ez van, tetszik, nem tetszik, így jártál. Természetesen a menekültek kategóriája ezalól mindenkor szigorú kivételt képez.

Emberi kötelességünk segíteni azoknak, akik valóban menekültek. De befogadni olyanokat, akik csupán jobban akarnak élni, egyáltalán nem kötelességünk. Ha van egy hordó vizem, a társammal és a gyermekeimmel együtt összesen öt embert kell itatnom ebből, akkor örömmel adok egy-egy pohár, netán vödör vizet két embernek, aki az életéért fut.

De hülye lennék tíz olyan embernek vizet adni, akik egyszerűen azért jöttek, mert könnyebb tőlem vizet kérni, mintsem megoldaniuk saját maguk, hogy adottak legyenek az erőforrásaik. Ez akkor is így van, ha nekik nem tíz, hanem ötven méterre kell ásniuk azért, hogy tiszta vizet találjanak. Egész egyszerűen azért, mert ha ezt az esztelen és még véletlenül sem emberséges eljárást követem, akkor a családomnak és nekem sem marad víz.

Nehéz meghatározni a "rossz", a "jó" és a "jobb" életet, ennek ellenére bizonyára vannak nemzetközi standardok, amiknek teljesülniük kell, pontosabban, amiknek a hiányával kell szembesülniük egy adott környezetben az embereknek ahhoz, hogy kimerítsük a szegénység, netán a nyomor fogalmát. Ha ez a helyzet, akkor segítenünk kell, ételt, hajlékot kell biztosítanunk nekünk, akik szerencsésebbek vagyunk, jobb körülmények között élünk.

De ész nélkül befogadni bárkit, aki nem a pokolból menekül, egyszerűen jobban akar élni öngyilkosság. Elengedhetetlen, hogy éles különbséget tegyünk menekültek és bevándorlók között.

A mai broznmeccs tette fel nálam a pontot az i-re, ilyen gyenge foci világbajnokságot még nem láttam. Persze, persze a világ változik, a foci változik, a nagy csapatok öregednek, ismerjük a jó öreg közhelyeket. De amit ezen a tornán produkált a világ, az egyszerűen szégyenteljes.

Németország, Brazília, Spanyolország és egy sor egyéb nagy csapat szánalmasan korán elvérzett, harmatos volt az egész. Tény és való, a Belgium-Japán mérkőzés káprázatos volt, pontosan azt az élményt hozta, amit ezen az eseményen minden találkozótól elvárnánk.

Különösen a belgák első gólja említésreméltó, kockázatvállalás, merészség, leleményesség, egy gyönyörű fejesgól. Ezt leszámítva az oroszországi VB szinte minden meccse harmatgyenge volt, csak nyomokban fedezhettük fel az akarást, a kitartást, a harcos szellemet a csapatokon.

Valaha apait-anyait beleadtak a játékosok egy VB meccsbe, nem sajnáltak semmit, küzdöttek mint malac a jégen, mindenki megerőltette magát.

Úgy tűnik, a VB kötelezően kipipálandó eseménnyé vált, jó mélyre süllyedt az egykor óriási súlyú találkozósorozat. Egyszerűen senki sem vette komolyan. Többekkel beszélgetve sokszor hallottam, hogy a mai focihoz már "sok minden" kell, a csapatok pontosan abban hibáztak, hogy egyetlen készségre, erősségre hegyezték ki a stratégiájukat.

Nem értek egyet. Számomra egyértelművé vált, hogy a játékosok csak azért utaztak el Oroszországba, mert el kellett utazniuk, ezt követelte meg a nemzeti válogatott. Látom magam előtt, ahogy ásítozva keltek fel reggelente a különböző nemzetek fiai a szállodában, egy újabb nap, egy újabb megoldandó feladat. 

Persze ne erőltessük meg magunkat túlságosan, még a végén nem jut erőnk a klubcsapatokra, csajozásra, bulikázásra, egyebekre.

Az egyetlen társaság, aki előtt meg kell emelnem a kalapom az a horvát, rajtuk nyomokban azért felfedezni az akarást, csak remélni tudom, hogy a döntőn is sikerrel járnak. Végül szavazzunk, te mit gondolsz erről a világbajnokságról?

Tavaly augusztusban írtam egy hosszabb posztot a vadászatról, feltettem egy (ál)naiv kérdést. Mégpedig azt, hogy mégis miért létezik még vadászat. A pártolók klasszikus reakciója az, hogy a vadászat a vadgazdálkodás fontos eszköze, nemhogy pusztítaná, kifejezetten építi, menti, ápolja a természetet és az élővilágot.

Azért nyúlok ismét ehhez a tengernyi indulatot szító témához, mert a héten röppent a hír, miszerint egy amerikai hölgy, bizonyos Tess Thompson Talley kilőtt egy állítólag ritka zsiráfot, jól. A Facebook oldalát elárasztották a gyűlölködő kommentek, a világ miden tájáról ömlött a sav.

A megölt állat és a büszke vadász.

A Velvet vonatkozó cikke árnyaltabb képet igyekszik festeni, azt állítja, hogy a szóban forgó zsiráf már idős volt így nemzésképtelen, agresszív, hisz már több fiatal hímet is megölt, a hús pedig a közeli falu szegényeinek lett felajánlva.

Nem kell zseninek lenni a felvázolt logika megértéséhez, az állat már nem szolgálhatta a fajt, sőt, csak rombolta, a halálával pedig étel került nélkülözők asztalára. Én ezt mind-mind készséggel elfogadom. De ahogy a tavalyi posztomban, most újra bociszemekkel kell feltennem a kérdést, amire remek volna, ha valaki tudna válaszolni:

Elfogadom, hogy a vadászat célja a vadállomány karbantartása, de miért kell lőfegyvert használni?

Tisztelet a kivételnek, de a szövegértés nem erőssége sokaknak, így megpróbálom árnyalni, picit jobban kifejteni a problémát. A következők mentén érthetetlen számomra, hogy miért használnak a vadászok lőfegyvert:

• Ha a vadállomány őrzése a cél, akkor miért kell komoly szenvedést okozni az állatoknak lőfegyverek használatával?
• Hihetetlen számomra, hogy 2018-ban, amikor már sejteken belül vagyunk képesek géneket manipulálni, nincs olyan eszköz, amivel fájdalom nélkül olthatnánk ki egy állat életét, biztos, hogy nincs?

Az előző kérdésre általában az a válasz, hogy a méreg használata nem szerencsés, hiszen nem lehetne megenni az elejtett állatot.

• A kérdésem az, hogy 2018-ban, amikor egy szervtranszplantáció az orvoslásban majdhogynem olyan rutinfeladat, mint korábban egy hajvágás, biztos, hogy nincs eszköz, ami gyors, fájdalommentes halált okoz és a hús is ehető marad?

A helyes megfejtők között kisorsolunk egy fókabébit és egy konzervnyitót, boldogan felbonthatja a nyertes.

Szerény véleményem, megérzésem, meglátásom, gyanúm szerint a vadászat ÉLMÉNY, egy beteges "sport", bár elnézve a legtöbb vadászt a sport szó távolról sem helytálló. Ezeknek az embereknek egyszerűen örömet okoz az, hogy megölhetnek egy állatot.

Aki nyitott a spiritualitásra, az "energiákra" az felfoghatja úgy is, hogy ha egy élőlényt megölünk, akkor nagyobbnak, erősebbnek érezzük magunkat, hatalmat gyakoroltunk felette, a legteljesebb hatalmat, hiszen az élete felett rendelkeztünk.

Ugye milyen jó érzést valakit jól kinevetni a hülye frizurája, öltözete, egyebe miatt? Ezzel jól megalázzuk, erősebbnek, nagyobbnak, hatalmasnak érezzük magunkat, legalább egy kicsikét. Ennek orgiája a vadászat, jól szétlőjük egy vadállat fejét, naná, hogy erősebbek vagyunk, még egy oroszlánnál is! 

A vadászok NEM tisztelik az állatokat. Nézzük meg a hölgy néhány Facebook fotóját és a hozzájuk fűzött leírásait:

Tess Thompsan Talley egyik fotója, a felirat: "What's that skip?" magyarul talán: Mi ez az ugrándozás?

Szó se róla, az ostoba poénocska, a bamba vigyor, a magasba emelt farka szerencsétlen állatnak, a felemelt feje szép példája a tiszteletnek. Ez a nő telibe szarja a tiszteletet és az állatvilágot. Egyszerűen szereti az érzést, ami  akkor jön, amikor megöl egy állatot.

Tess egy másik posztja, felirat: "All the non-hunters be like" vagyis az összes "nem-vadász", ismét szép példája a tiszteletnek, a vadászatot ellenzőket földön fetrengő, fenekébe sprét kapó szerencsétlennek állítja be.

Megjegyzem a hölgy nem számol be a Facebook oldalán azokról a kiegészítő információkról, amikről a Velvet cikke beszél. A kérdés még egyszer, a fókabébi már egy szűk ketrecben várja az új "gazdáját" napok óta éheztetem, hogy még rosszabbul érezze magát:

Miért kell fegyverrel kilőni egy állatot a vadgazdálkodás jegyében, miért nem lehet egy szofisztikált, fájdalommentes megoldást használni?

Mint mindig, most is szavazhatunk, illetve egy komment formájában is jól elmondhatod a véleményed!

Alig bírtam kivárni, hogy alkalmam lehessen a poszt megírására. Úgy éreztem, hogy ha most nem írom meg, a z o n n a l, akkor lemaradok valamiről, lehet, hogy már nem tehetem meg. Bizony, annak ellenére, hogy 83-ban születtem, én is a fészbúk(de)generáció csinos példánya vagyok.

Nem, ez az írás nem a fiatalokat üti vassal, tűzzel, bezzegazénidőmmel. Bár tény és való, a mai tiniket elnézve az ember elgondolkodik, hogy vajon hol lehet ostort venni. Másról lesz most szó, méghozzá arról, hogy a felgyorsult világ hogyan nem gyorsult fel, ez miként nyomorítja meg sokak tudatát.

A helyzet az, hogy a világ egyszerre gyorsult fel és maradt ugyanolyan lassú, mint mindig is volt. A hétköznapok, a kommunikáció, a ránk borított információmennyiség és egyéb közhelyek mind megállnak a maguk lábán, jogos-jogos, teljesen jogos.

Valóban pörgünk mint a búgócsiga, a baj csak az, hogy mindemellett minden komoly munkához, eredményhez rengeteg idő kell, ugyanúgy, mint tíz, száz, ezer évvel ezelőtt. Fejben forog a kilométeróra míg ki nem akad, éppen ezért észre sem vesszük, hogy mennyire lassan jönnek a valós eredmények.

Márpedig aki nem képes arra, hogy felülemelkedjen a világon és legfőképp a saját tudatán, felülnézetből szemlélje legalább néha a történéseket, az sosem lesz sikeres. Vagy kifejezetten sikertelen lesz. Egyszerűen hazudik nekünk ez a világ azzal, hogy mindent gombnyomásra elénk tesz.

Tök mindegy, hogy egy vállalkozást vagy egy nyomorult házat akarunk felépíteni, netán színészi karrierről álmodozunk. Pokoli lassan megy minden, hosszú évek, évtizedek kitartó, következetes munkája kell még egy közepesen sikeres életúthoz is.

A tudatunkat torzítja az, hogy szó szerint kisujjérintéssel juttathatunk el valamit a világ túlsó sarkába, akkor is, ha az csupán egy kacsintó arcocska, netán egy (intim) fotó önmagunkról. Ez egész egyszerűen nem a valóság, pontosabban abszolút ez ma a valóság, de emellett ugyanolyan hosszadalmas és küzdelmes minden, mint amikor lemásztunk a fáról.

Egy-két évvel ezelőtt pörgött végig a Facebookon a rendkívül tehetséges kutató, Simon Senk elemzése arról, hogy miként hat ránk az internet. Érdemes újraolvasni az előző mondatot, a Facebookon terjedt futótűzként az anyag a mai fiatalok torzuló lelkületéről, jól szét is kommentelte felháborodásában mindenki. Nagy volt az egyetértés. Majd mentünk tovább kismacskás videókat megosztani. Azonnal. Is.

Végezetül szavazzunk, mindenki megmondhatja a tutit alább egy gombnyomással vagy egy komment formájában. De siessetek, hiszen vár az X. Komolyra fordítva a szót, mindenkinek kívánok sok-sok kitartást, türelmet és sikert, bármivel foglalkozzatok is.

 

Christopher Mackney ingatlanügynök öngyilkosságot követett el - tragikus rövidhír Washington egyik közösségében. Az elhunyt szűkebb-tágabb környezete az első sokk után kétségbeesetten keresi a miérteket, egymás után érkeznek a különböző feltételezések.

Többek között felmerülnek klasszikus sablonok is, például a “feldolgozatlan gyerekkori trauma”, vagy az “anyagi gondok”. A megfejtés azonban egyszerű, és egyben rávilágít a férfiakat - a világ minden táján - érintő súlyos társadalmi problémára. A mögöttes ok nem más, mint a válás, és annak elviselhetetlen következményei.

A válás vagy akár egy hosszú kapcsolat vége mindkét nem életében trauma, ez kétségtelen. Azonban a jogi és társadalmi normák - különösen az amerikai társadalomban - komoly lelki fájdalmat okoznak a váláson áteső férfiaknak.

Az USA-ban naponta tíz elvált férfi követ el öngyilkosságot - döbbenetes szám, még egy háromszázmilliós társadalomban is.

Nem csak a válás anyagi terhei, vagy a zátonyra futott házasság miatt jut el sok férfi arra a pontra, ahonnan nincs tovább, ezek csupán kis részét jelentik a megpróbáltatásoknak. Az amerikai bírói gyakorlatban sokszor ítélt szűk láthatási jog, esetleg a kapcsolattartás teljes megvonása olyan lelki fájdalmat okoz sok édesapának, ami könnyen sodorhatja egy pszichés összeomlás felé.

Egy férfi elsődleges feladata a családfenntartó szerep ellátása: ételt kell tennie az asztalra, biztonságot kell teremtenie. Ahogy az őseink is elmentek minden nap vadászni, úgy a modern társadalmakban is természetesek és magától értetődőek a férfiak kötelességei. Hiába változnak a nemi szerepek, sok férfi nem tudja elviselni, ha hirtelen és drámaian megváltozik a családban betöltött pozíciója. Felborul az önazonosságunk, elveszítjük a céljainkat.

Ráadásul az emberi aljasság is befolyásoló tényező, sajnos gyakran bánunk visszataszító módon egymással - nemtől függetlenül - a vélt vagy valós sérelmeink miatt. Egy válóper során nem ritka, hogy a feleség érzelmi, fizikai zaklatással, sokszor szexuális visszaélésekkel is vádolja volt férjét.

Természetesen vannak döbbenetes esetek, ezért néha joggal állítanak borzalmas dolgokat a férjekről. De megesik, hogy teljesen alaptalanok a vádak, sokan nem is gondolnak bele, hogy az érintett férfi miken megy keresztül. Hiszen nem “csak” a családja, a gyermekei elvesztését éli át, hanem a megaláztatás, a szégyen, és a megbélyegzés traumáját is. Mindez elképzelhetetlen fájdalom.

Persze, ha egy házasságban nincs tovább, akkor valóban jobb mindenkinek, ha a felek elválnak. De figyeljünk oda a nők lelki világa és nehézségei mellett a férfiakra is, mindenkinek jár a nyugalom, a tisztelet még egy válás után is.

Ha tetszett a poszt, kövess a Facebookon!

Olvastam a minap két kolléga véleményét is a kommentelőkről, a Stíler blog és a Médianapló is jól kifejtette álláspontját. Pontosabban az utóbbi az előbbire írt reakció, egyikőjükkel sem értek egyet. A Stíler még humoros is maga nemében, a Médianapló reakciója viszont szerintem kapufa.

Azt boncolgatja ugyanis, a kommentelőknek az a célja, pontosabban haszna a blogoszférában, hogy szerkesztő helyett szerkesztői legyenek a szerzőnek, jól felhívják a figyelmét az egyes anyagokban vétett hibákra, netán tévedésekre.

Távolról sem, a kommentelő nem "szükséges rossz", ennél sokkal fontosabb szerepük van az interneteken.

Illetve lehetne, ez a bizonyos funkció ugyanis csak ritkán teljesül. Sajnos. A kommentelő szerepe az, hogy a varázslatos közös gondolkodás tevékenységében részt vegyenek. A blogger kitalál egy témát amit legjobb tudása szerint megír.

A kommentelők seregének, az internet népének pedig az lenne a dolga, hogy érveljenek pro és kontra. Egy értelmes, kulturált vita keretében észérvek mentén támadják vagy éppenséggel erősítsék a szerző gondolatait. Ha nincs vita, akkor vége a világnak, a hazai közéleten jól látszik, úgy hiányzik a vita, mint egy falat kenyér.

A Stíler szerzője jól látja a kommentelők típusait, a végtelenségig lehetne árnyalni, de valóban hasonló alaptípusok vannak a szakértőtől kezdve egészen a klasszikus trollig. A helyzet tragikus, elvétve alakul csak ki érdemi vita a blogokban, tipikusan a napi és generális feszültségeik ventillálására használják az emberek a komment modult.

Ha felhúzott az asszony, netán kevés a pínz, akkor nosza, rajta, próbálj meg egy jó nagyot rúgni egy bloggerbe egy csípősnek szánt, valójában szánalmas komment formájában. A kommentelőkkel az a legnagyobb baj, hogy fel sem fogják: ordít a lelki állapotuk minden egyes szóból.

Keserű, ostoba, szűklátókörű emberek tömegei hánynak bele minden blogba, persze üdítő kivételek mindig vannak. Szarumán seregeinek legfontosabb ismérve, hogy egy minőségi anyagot látva csak pislognak, mint hal a zacskóban, viszont a legkisebb vélt vagy valós hibára hőkövető rakétaként repülnek rá, hogy jól felháborodhassanak.

Szomorú, szomorú, komplett szociográfa, persze más országokban sem sokkal jobb a helyzet. Visszatérve a mondanivalóra, a kommentelőket nem kategorizálni kell vagy egyfajta "szerkesztő pótlékként" értelmezni, netán ellehetetleníteni a "munkájukat" azzal, hogy letiltjuk a kommentelést.

A kommentelőket ösztönözni kell(ene) a közös gondolkodásra, az érdemi vitára. Ha ezzel a mentalitással blogolunk, akkor hosszútávon ránk találnak az értelmes emberek, lesz legalább némi vita. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az építő kritikát meg sem kell hallani, viszont ez csak a gondolatokra vonatkozhat, ha elütés, heJesírási hiba akad, akkor nyilván arra is.

Kiszúrni, hogy a negyedik bekezdés második mondatában van egy vesszőhiba nem a kommentelő dolga hanem a bloggeré! Aki nem képes a saját munkáját ellenőrizni, nem törekszik az igényességre az inkább hagyjon fel az írással.

2011-ben indítottam az első társkereső oldalamat, az azóta eltelt hosszú évek során láttam mindent, amit ezen a piacon látni lehet. Köztük sok olyasmit is, amit bár ne láttam volna, de ez egy másik poszt témája lehet egyszer. Sok tízezer felhasználó, több száz egymásra talált pár, a szerelmük gyümölcseként tucatnyi baba, nagyjából így néz ki az eddigi "mérlegem".

Hülye lennék, ha nem fedeztem volna fel bizonyos mintázatokat, típushibákat az elmúlt hét év során. Éppen ezért összeszedtem öt kulcs lépést és tennivalót amivel jóval sikeresebb lehet a párkeresésünk az internet tengerében. A tippek bárhol, bármilyen oldalon használhatóak, univerzális "titkokról" van szó.

1. Az a fránya adatlap

A klasszikus, újra és újra visszatérő hiba az adatlap hanyag kitöltése. Az interneten vagyunk emberek, itt aztán nem kell spórolni a hellyel, tessék rendesen kitölteni azt az adatlapot! Persze minden oldalon korlátozott a bemutatkozásra adott hely, de soha, senkit sem láttam még, aki arról panaszkodott volna, hogy nem kapott elég lehetőséget a bemutatkozásra.

Gondolkodjatok a regisztráció során arról, hogy milyenek vagytok, mi érdekel titeket, mutassatok egyéniséget, használjátok ki a lehetőséget, hogy megismerhessenek! Az adatlap kitöltése során az első és legfontosabb lépés az általános bemutatkozó tisztességes megírása. Ehhez érdemes a következőket követnünk:

• Gondoljuk át, hogy mi érdekel minket igazán, ne szégyeljük a hobbijainkat, az érdeklődési körünket! Ha heti három madáretetőt barkácsolunk, netán a kínai sakk szerelmesei vagyunk, bátran írjuk le, ne féljünk az ítélkezéstől!
• Ne akarjunk semmilyen íratlan szabálynak, trendnek, divatnak megfelelni, vállaljuk a személyiségünket a bemutatkozó megírásakor a stílus tekintetében is! Az egyetlen szabályrendszer, amit követnünk kell az természetesen a helyesírás.
• Amikor arról kell beszélnünk, hogy milyen társra vágyunk, szintén legyünk maximálisan őszinték és hitelesek! Nem kell szégyellni a lelki szükségleteinket, akár férfiként, akár nőkét futunk neki az ismerkedésnek. Legyen kerek egész a vallomás arról, hogy kit is keresünk, néma gyereknek az anyja sem érti a szavát!
• Ne spóroljuk meg a munkát, minden egyes mezőt töltsünk ki, azokat is, amiket nem kötelező megadni. Minél több információt adunk meg magunkról, annál jobb! Persze kulcs a hitelesség és a teljes őszinteség! Nem kötelező egy ültő helyünkben kitölteni a teljes adatlapot, több napra is eloszthatjuk a munkát.

2. Apropó munka...

Soha, senki sem mondta, hogy az online társkeresés könnyű! Ez bizony munka, ugyanúgy, mint az ismerkedés klasszikus formái. Természetesen óriási előnyt és kényelmet ad egy internetes társkereső, hiszen akkor is dolgozik helyettünk az adatlapunk, amikor alszunk vagy a munkahelyünkön vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell megerőltetnünk magunkat!

Minden nap nézzünk rá az eszközre, válaszoljunk annak, aki szimpatikus, kezdeményezzünk ha valaki igazán tetszik! Ha úgy érezzük, hogy kezdünk kiégni akkor tartsunk szünetet, pár napig vagy akár egy-két hétig ne is nézzünk rá az oldalra!

3. Azok az üzenetek...

A vonatkozó szabályokat, előírásokat természetesen mindig, minden egyes társkeresőnk üzemeltetésekor betartottuk, viszont nem egy, nem két esetben kényszerültünk arra, hogy egy-egy panasz kapcsán belenézzünk egyes üzenetváltásokba.

A helyzet siralmas, főleg férfiak körében gyakori, hogy megírnak egy (hibákkal teli) rövidke üzenetet, majd azt küldözgetik nők tömegének a jó öreg kopi-pészt segítségével.

Ez így nem fog menni! Ismerjük meg a másikat, jobb híján az adatlapjának átbogarászásával, reagáljunk valamire, amit elárult magáról! Szimpátiát válthat ki a figyelmesség, a törődés! Használjuk az oldal adta lehetőségeket, tudjunk meg minél többet a másikról. A legfontosabb pedig a kreativitás! Tűnjünk ki a tömegből, ha például egy hölgy megjelölte a kedvenc szerzőjét, akkor járjunk egy kicsit utána a témának, ismerjük meg, kezdjünk beszélgetést ez alapján.

4. Képek, képek, képek

Az online társkeresés esszenciális eszköze a f o t ó! Muszáj fotót feltennünk, ha nem tesszük akkor szinte nullára csökkentettük a pártalálásunk esélyeit! Ne csak egy képet töltsünk fel hanem minél többet, ez elengedhetetlen! A képek legyen jó minőségűek, minél nagyobb a felbontás, annál jobb. 

Itt is vállaljuk a személyiségünket, nem baj ha egy bulin készült hülye fotót töltünk fel, természetesen erősen ittas állapotban készült képekkel nem célszerű próbálkozni. Legyünk annyira egyediek, amennyire csak lehet, az emberek szeretik az egyéniségeket, az eredeti embereket akik vállalják önmagukat!

5. Türelem!

Már említettem, viszont ez a gondolat annyira fontos, hogy önálló pontot érdemel. A társkeresés nem csak munka de egy óriási türelemjáték is egyben. A piaci statisztikák szerint átlagosan hat hónap, mire valaki megtalálja a párját, legyünk kitartóak!

Persze ez nem azt jelenti, hogy a regisztráció után hat hónappal már otthon vár vacsorával vagy a munkahelyünk előtt a másik! Dolgoznunk kell a cél érdekében, folyamatosan kezdeményezni kell, a közeledésekre pedig reagálni, bele kell tenni a munkát a válaszolgatásba is!

+1 "Ennél a nőnél / pasinál úgysem lenne esélyem..."

Ez a legnagyobb hülyeség, a legsúlyosabb hiba, amit csak elkövethetsz az online társkeresés során! Egy izgalmas kutatás szerint éppen a legszebb nők és a legsármosabb férfiak kapják a legkevesebb üzenetet.

Hogy miért? Azért mert szinte mindenki azt gondolja, hogy az illető annyira jól néz ki, hogy biztosan rengeteg üzenetet kap, sok lehetősége van, nem fog nekünk reagálni.

Éppen ezért ott árválkodnak, szinte senki sem meri megszólítani őket. Legyél ezzel tisztában és kezdeményezz bátran! Arról nem is beszélve, hogy a kishitűség cseppet sem szexi, legyen önbizalmad, lépj! Ha tetszett a poszt nézd meg a legújabb projektemet, teljesen ingyenes.

Sikeres ismerkedést kívánok mindenkinek, bármelyik oldalt használjatok! Kövess a Facebookon továbbiakért!