A hét egyik vezető híre a dabasi gyermekgyilkos. Tizenhét évesen lefejezett egy tizenkét éves fiút. Tíz évet kapott. Szabadulása után megpróbált megölni egy másikat. Nehéz eldönteni, az előző három mondat külön-külön, vagy egyben jelent-e nagyobb sokkot a jóérzésű olvasónak.

Azért legalább az áldozat minden egyes életévéért kaphatott volna egyet-egyet, nem? 

Ne gondoljuk azonban, hogy Abszurdisztánban ezzel véget ért a történet. A második, ezúttal sikertelen gyilkossági kísérlet után szabadult.

Szabadult. 

Elemezzük a fenti, egyszavas mondatot. Visszanyerte szabadságát. Egy tizenkét éves kisfiú lefejezése, egy másikkal szembeni gyilkossági kísérlet után. Jó, vagyis dehogy jó, de ez van, el kell fogadnunk ismét, a hazai igazságszolgáltatás akkora erővel áll ellen az elkövetőknek, mint a feléjük hajított dobostorta. 

A horror következő fejezete azonban bőszen íródik a jelenben, a minap ugyanis hazaköltözött a nevelésben nem feltétlenül példaértékű munkát végző édesanyjához emberünk. A dabasiak a legkevésbé sem meglepő módon még a kertbe sem engedik ki a gyermekeiket. 

Tegnap pedig rendkívüli lakossági fórumot hívott össze a polgármester, szintén a legkevésbé sem meglepő módon egy gombostűt sem lehetett elejteni a beszámolók szerint. A polgármester rendkívül hatékony megoldásokat javasolt újraindítja a polgárőrséget, illetve majd elindítják a lakosok egymást figyelő (!) r e n d s z e r é t is. Jól.

A felelős polgármester szavait a legkevésbé sem meglepő módon elégedetlenül, dühösen fogadta Dabas népe. A polgármester összefogásra, nyugalomra intette az aggódó szülőket.

Vajon milyen gondolatok fogalmazódnak meg a családapákban ezekben a napokban?

Vajon mikor jut el oda az igazságszolgáltatás, hogy legalább mutatóba, legalább néhanapján, esetleg, talán tekintettel legyen a társadalmi igazságérzet számára nyilván ismeretlen, misztikus jelenségére?

Aggodalomra azonban semmi ok, a társadalom immunrendszere jól lehet néha el-elalszik, de előbb-utóbb fel fog ébredeni.