Ez a világ tele van Eszenyi Enikőkkel. Dühkitörések, mindennapos megaláztatások, a munkatársak tárgyiasítása, fenyegetések, a félelem egyeduralma, illetve a váratlan, értelmezhetetlen figyelmességek, a kedves szavak, ölelések agyréme. A látszólagos káosz, és az ellentmondások mögött azonban meghúzódik egy központi vezérlőelv, ami mindent meghatároz. 

Ez az embertípus ugyanis ördögi intelligenciával érez rá a pszichológiában régóta ismert részleges megerősítés jelenségére, gondolkodás nélkül, könyörtelenül használja is. Ha a patkány minden alkalommal, amikor lenyomja a ketrecébe helyezett pedált kap némi ételt, akkor ezt megtanulja, rutinszerűen használja. Ha sosem kap a pedál megnyomásakor semmit, akkor egyszerűen nem használja.

Ellenben ha néha kap, néha nem, abba bizony rövid úton belebolondul.

Nincs jelentősége annak, hogy Eszenyi Enikő milyen pszichés problémákkal harcol. Nem számít, hogy nárcisztikus, pszichopátiás, vagy valamilyen más antiszociális személyiségzavara van. Az is mindegy, hogy milyen gyermek, vagy fiatalkori traumák vezettek ahhoz, hogy legyen mersze egy másik színház egyetlen szerepére elkéredzkedő kolleginának azt mondani, hogy nem engedlek, az enyém vagy.

Az is mindegy, hogy miféle aberráció kell ahhoz, hogy egy ember színháznak álcázott perverzió keretében lekvárt kenjen a hónaljára, és arra szólítsa fel férfi kollegáját, hogy azt nyalja ki onnan, vagy hogyan képes arra, hogy a cipőjével dobja meg fiatal aszisztensnőjét. A lényeg minden esetben számára a kontroll, a totális kontroll amit a patkánykísérlethez hasonlóan ellentmondásos viszonyulások kiszámíthatatlan sorozatával ér el.

A beszámolók szerint Eszenyi sokszor volt végtelenül kedves, egy-egy munkatárs porig alázása után szinte percekkel képes volt mosolyogva barátkozni, viccelődni, történeteket mesélni. 

Eszenyi és a hozzá hasonlók története a társadalom, a pszichés ellátórendszer, a kultúrmenedzsment, és sok egyéb intézmény teljes csődje. Ezt az embert réges rég ki kellett volna emelni a környezetéből, és hosszas, alapos kezelésre küldeni. Különösen szomorú, ha egy nő viselkedik úgy, mint Eszenyi, hiszen a nőket az empátiával, a törődéssel, a szeretettel azonosítjuk.

A helyzet azonban az, hogy ezek az összetett, nehezen visszafejthető pszichés problémák nem válogatnak a nemek között. Sokak szerint a gének töltik meg a fegyvert, a környezet céloz, a trauma pedig meghúzza a ravaszt. Persze Eszenyi nem ölt embert, de könnyen lehet, hogy sokaknak hasonló traumát okozott.

Mindenesetre nincs semmiféle mentség erre a viselkedésre, nem számít, hogy a színház világában mik a szokások, nem számít, hogy női, vagy férfi vezetőről van szó, nem számít, hogy milyen pszichés problémával rendelkezünk, erre nincs bocsánat.

A védekezés is tipikus, Eszenyi szerint nevetséges, hogy a "45 kilójával" nem mer senki sem odamenni hozzá. A megfélemlítés, és a hatalommal való visszaélés lényege pontosan az, hogy pszichésen hat, nincs jelentősége annak, hogy honnan származik. Feltehetőleg nem is érti, hogy hogyan kellene egy felelős, empatikus vezetőnek viselkednie.

Ha feltenné magának a kérdést, hogy a gonosz igazgatónő című szerepet játsza-e éppen, vagy azt akarja, hogy mások is úgy szenvedjenek, mint ő, vagy egész egyszerűen így működik és kész, akkor jó eséllyel maga sem tudna már válaszolni.