Úgy tűnik, igaza volt a pszichiáteremnek, valóban mazochista vagyok. Megnéztem ma a Skót meccset, ismét egy megalázó, pokoli élmény. Ékköve volt az eseménynek a már-már kötelező, bullshit csokrokkal tarkított magyarázkodása a hazai játékosoknak és szakértőknek a meccs után.

Egészen elképesztő. A Skót csapat harmatgyenge volt. Lassú, dinamikát nélkülöző, fantáziátlan. Az hagyján, hogy nem sikerült legyőzni őket, közepes ellenfelei voltunk csupán egy bénácska csapatnak. A múlt pénteki, foci szempontjából nem is létező Kazahsztán elleni rettenetes vereség után, egy újabb, megsemmisítő csapás.

Az egyik magyar focista kevésbé hiteles, könnyes arccal azt találta mondani, hogy elég volt a kudarcokból, elég volt a vereségekből. Illetve azt is, hogy ők azért próbálkoztak. Minden csapatnak vannak vereségei, ez természetes, ezzel nincs is önmagában semmi baj.

Nem vagyok nagy Forma 1 rajongó, de a környezetem elmondása alapján a sportot sokáig az tette unalmassá, hogy mindig Schumacher nyert, már borítékolható volt az eredmény, alig ültél le a TV elé, már tudtad, hogy mi fog történni. Könnyű belátni, egy sportnak az tesz jót, ha néha nyer akinek drukkolsz, néha veszít.

Egészséges, kiegyensúlyozott elegyére van szükség a vereségeknek és győzelmeknek, ettől szép a sport. De az, ami a focinkkal történik az távolról sem egészséges vagy kiegyensúlyozott, erre már nincsenek szavak. Andorra, Kazahsztán, csak két példa a közelmúltból.

De nem is ez a lényeg, ez megy évtizedek óta, a Kazah meccs után is írtam erről. Az embernek elmegy a kedve az egésztől. Már nem akarja nézni, nem kell ez a hangulat, nem kell az újabb tragikomédia. A magyar foci már nem létezik.

Én nem nézek több magyar focit, elég volt.