Tegnap nagy napra ébredtünk a munkatársaimmal, hiszen elérkezett az, amire másfél éve várunk. Bizony, megjelent a könyvünk, legalábbis előrendelhetővé vált, a fizikai könyv kézbevételére még várnunk kell egy-két hetet. Ebben a posztban megpróbálom összefoglalni mindazt, amit ebből az egészből, egy könyv megírásából megtanultunk.

Könyvet írni pokoli nehéz és nagy munka.

Ezzel véget is érhetne a poszt, de ennél azért legyünk igényesebbek, nézzük meg, hogy mit szűrtünk le az egész folyamatból.

Kiadják, vagy nem adják?

A kiadó meglehetősen másképp néz ki, másképp viselkedik, mint ahogy azt a jó öreg hollywoodi filmeken szocializálódott ember elképzeli. Nem csapják rád ordítva az ajtót, nem aláznak meg azzal, hogy amit írtál, az úgy szar, ahogy van.

A kiadó konstruktív, segítőkész, elhalmoz tanácsokkal, útmutatást nyújt, segít, amiben csak tud, még jóval azelőtt, hogy végső döntést hozna arról, hogy kiadja-e a könyvedet, vagy sem. Mindez persze nem jelenti azt, hogy könnyű eljutni a szerződéskötésig, ez ugyanis nehéz, hosszadalmas és rengeteg munkát igényel.

Folyamatosan csiszolni, módosítani, újra és újraírni kell az anyagot ahhoz, hogy a kiadót meggyőzd arról, hogy a munkád méltó arra, hogy a nevüket adják hozzá. Nem lehetetlen azonban eljutni idáig, a titok az, hogy hallgass rájuk, fogadd meg minden tanácsukat, te az első könyvedet írod, ők viszont évtizedek óta adnak ki könyveket, mindent, és mindennek az ellenkezőjét látták már ebben a szakmában.

Ha úgy döntenek, hogy kiadják

Amikor eljutottunk a szerződéskötéshez, akkor elégedetten dőltem hátra, úgy gondoltam, hogy a lassan egy éve tartó munkámnak vége, elértük a célunkat, lesz egy remek könyvünk. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. A szerződéskötés önmagában ugyanis még nem jelenti azt, hogy a könyved ki lesz adva.

Ha ugyanis nem vagy képes és hajlandó arra, hogy az ezen a ponton megjelenő kiadói szerkesztővel közösen átdolgozd a könyved, akkor nem lesz kiadva, hiába van szerződésed. Forrásokat kell pótolnod, a fejezetek terjedelmi arányait kell csiszolnod, a személyes hangvételből néhol vissza kell venned, máshol fel kell ütnöd egy kis humorral a táviratira sikeredett stílusod.

Bizony, a munka oroszlánrésze a szerződéskötés után következik. A kiadó nagyon magas elvárásokat támaszt, egész egyszerűen azért, mert egy könyv azért könyv, mert igényes, minden apró részlet átgondolt, alaposan kimunkált. Nem lehet átgondolatlan, összecsapott egyetlen egy bekezdés sem, minden egyes gondolatnak "ülnie" kell a maga helyén, kerek egész, kifogástalan munkát várnak.

Mivel tehettem volna egyszerűbbé a saját dolgom?

Ez a pont az egész poszt legfontosabb része, hiszen itt összeszedem azokat a "titkokat", amikkel jóval könnyebbé tehettem volna a kiadóval közös munkámat. Ehhez persze tudnom kellett volna, amit akkor még nem tudtam, de remélem, hogy nektek segíthetek:

A forrásmegjelölés elengedhetetlen, bárhol, ahol felmerülhet a "honnan tudjuk?" kérdés, ott szükség van egy forrásra, méghozzá az adott kiadó által megkövetelt formában. Ha ezt nem tesszük meg, akkor hosszú napokat, akár heteket tölthetünk majd a források pótolgatásával. Ha megvan minden forrás, akkor azokat még a megfelelő szerkesztéssel is el kell látnunk, unalmas, kihívás nélküli, monoton munka, éppen ezért jobb, ha menet közben oldjuk meg a feladatot.

Az arányoknak nagy jelentősége van. Az író önérzetes típus, ha úgy gondolja, hogy valaminek 25%-al több figyelmet szentel, mint más témáknak, akkor az úgy van jól. Legalábbis az író szerint. A kiadónak viszont az olvasó kényelmét kell szem előtt tartania, sok munkát megspórolhatunk, ha eleve odafigyelünk az arányosságra a fejezetek megírásakor.

Rengeteg energiát öltem abba, hogy minden egyes mondat tökéletes legyen stilisztikában, szavak számában, mondandóban, az információ pontos mennyiségében szintúgy. Ez is nagy hibának bizonyult utólag. A kiadó munkatársai át fogják írni a mondataink szinte mindegyikét, a saját elképzeléseik szerint, ezt a magyar nyelv legszigorúbb szabályai határozzák meg. Írjunk szépen, helyesen, jó stilisztikával, az elütéseket is javítsuk, de ne fektessünk túl sok energiát a mondataink tökéletesítésébe.

Aki sokat markol, keveset fog

Ez a gondolat az előző ponthoz tartozik, ám olyan fontosnak érzem, hogy külön bekezdésben lesz róla szó. Aki sokat markol, az keveset fog, ez az élet minden területére igaz, egy könyv megírására különösképp. Egy könyv sosincs kész, egy idő után viszont egyszerűen le kell zárni, mert ha ezt nem tesszük meg, akkor sosem lesz kiadva.

Csak annyi fejezetbe, témába kezdjünk bele, amennyit van időnk, erőnk, lehetőségünk a fenti kritériumok szerint tisztességesen be is fejezni, ha nem így járunk el, akkor a végtelenségig fogjuk írni. Arról nem is beszélve, hogy csak olyan témákat érdemes megragadni, amikről tudunk annyit mondani, hogy önálló fejezetté, egységgé válhassanak a könyvben.

Ez szintén egy olyan hiba, amit én elkövettem, az lett a vége, hogy sok munkát egyszerűen ki kellett dobni az ablakon, hiszen kiderült, hogy nem áll meg a lábán, mint önálló fejezet, a meglévő fejezetekben pedig egyszerűen nem találtuk meg a helyét.

Amiért érdemes könyvet írni

Bár ahogy írtam, a mi könyvünk még csupán az előrendelésnél jár, így egyelőre nem tudok túl sok eredményről beszámolni, mégis azt kell mondanom, hogy egy könyv megírása olyan út, amin érdemes végigmenni. Hosszú, nagyon hosszú, megerőltető, rengeteg kitartást és lelki erőt igényel. Viszont hatalmasat fejlődhetünk általa. A szó minden értelmében többé válunk, nem csak az alkarizmok, de a lelki izmok is szépen megerősödnek, tengernyi jogos kritikát kell ugyanis meghallgatnunk és megfogadnunk.

Nem állítom, hogy vízen járok azóta, hogy kiadták a könyvem. De erősebb ember lettem. Mindenkinek, aki a könyvírás gondolatával kacérkodik azt javaslom, hogy keressen egy kurrens, aktuális, releváns témát, írja meg a legjobb tudása szerint, majd kezdjen el kiadókkal beszélni, üsse végig az elképzelését. Sok sikert mindenkinek!